2013. 03. 18.

Az igazi első

Úgy gondoltam, hogy illendő, ha a frappáns bevezető után írok is valami konkrétumot, hogy az eddigre felcsigázott olvasói kedveteket mielőbb letörjem. Elsőként az ötlött fel bennem, hogy leírom a mai napomat, amely - a pocséknak ígérkező hét és hétfői mivolta ellenére - meglehetősen kellemesen telt. Első gondolatomat a második is helyeselte, így hát maradt a terv, tessék:
Reggelem a megszokott módon indult. 6:20-kor csörgött az órám, amelyet természetesen a szundi gomb lenyomása követett. 6:25-kor újra. Majd 6:30-kor újra. És 6:35-kor újra. 6:40-kor szépen lassan kinyitottam a szemem és kimásztam az ágyból. Szokásomhoz híven a jobb lábammal keltem fel. Kibattyogtam a fürdőszobába, elintéztem amit ilyenkor el kell intézni, megmostam az arcomat, mire éberségi szintem 55%-osra ugrott. Nemsokára előbukkant a felhők mögül egy napsugár, amely egyenesen a szememet célozta meg tűhegyes lándzsájával, minek hatására az éberség 80%-ra nőtt. Lassan felöltöztem, kivettem a táskámból azokat a könyveket, amit tegnap véletlenül raktam be és betettem a megfelelőket, majd a hátamra dobtam - mármint a táskát - és 7:20-kor lementem reggelizni. 7:35, fogmosás. 7:47, ki az udvarra (hideg szél, éberségi szint 95%), beültem a kocsiba, 7:56, kiszálltam a kocsiból. 7:57, jelzőcsöngő, ebben a pillanatban léptem be az iskolába. Szekrény, könyvek ki, irány a terem. Pontosan 8:01, a teremben voltam, mint mindig, elkésve, de a tanárok szerencsére többet késnek, mint én... Német. Az észvesztően fenomenális zsírkirályatomszupcsiübertutkó Der (vagy das? :S) Haushalt nevezetű tételből feleltünk, amelyet rajtam kívül senki nem tudott, de jelentkezni nem lehetett, két szerencsétlent húzott ki a tanár előttem, a többiek megúszták az 1-est. Utálom ezt a tételt, ha eddigi ironikusságomból még nem derült volna ki, de lefeleltem (minek hatására éberség 100%) és 5-ös lett. Matekon, magyaron semmi lényeges.  Hosszú szünetben töritanulás közben végigmondtam Dórinak raccsolva Erdély virágkorát. Fetrengett a röhögéstől. Én meg rájöttem, hogy raccsolni nem is olyan nehéz. Még csak gyakorolni sem kell. (Bár néha azért véletlenül jött ki r hang a számon...) Bioszon szintén semmi. Ha csak az nem, hogy elgondolkoztam azon, hogy egyik osztálytársamnak, - legyen mondjuk 33PO - vajon hogyan kezdi az édesanyja (az igazgatónő) az igazgatói dicséretet? Tisztelt Szülők? Esetleg Tisztelt Én? Vagy ha már ő úgy is tud róla, akkor a férjének címzi, mint Tisztelt Férjem vagy Drágám...? Azt hiszem ennyi elég volt, már ez is épp elég lenne, hogy megharagudjon rám a nevezett (mármint nem 33PO). Töri. Hmm... Kedvenc óráim egyike, amelyen unalmamban egy igen művészi virágot pingáltam a kezemre, amelynek az egész osztály csodájára járt. A töritanárnak (mellesleg az of-m) is tetszett. Nem mondta, de úgy vettem le...=D Ebéd közben egy fergeteges vitám volt legjobb barátnőmmel, amelyben sűrűn hangzottak el olyan választékos kifejezések, mint: "Bajod van? Beszótá'? Lefejellek köcsög! A talpadat fogja nyalogatni a nyelved! Ráhúzom a szemhéjad a fejedre oszt skinhead lesze' vazze!" Sajnos itt az asztaltársunk közbeszólt, hogy ezt nem ebédnél kéne, így utolsó beszólásomat, miszerint "Levágom az ujjad és kilyukasztom vele a dobhártyádat!", nem adhattam ki magamból, minek következtében a rizst köptem ki majdnem a nevetéstől. Erről ennyit. Tesin az ugrálókötél állandóan ki akart csúszni a kezemből, így csak 137-et tudtam megcsinálni 1 perc alatt. Mivel 120 felett volt, 5-ös lett, dehát na! Én 150-et akartam. Gonosz kötél.
Eredeti tervem, miszerint a 15:10-es busszal jövök haza, meghiúsult. Hála Diának. Amúgy nem zavar. Így csatlakoztam a Dia, Ádám, Tömpe hármashoz, akik...hoppá, Tömpe tanár úr, javítottam! Tehát akik az ellenőrzőkbe irkálták a hiányzó jegyeket. Vagyis Ádám diktált, Dia írt, tanár úr meg aláírt. Én halál fölösleges voltam, de kint esett az eső és Dia megkért, hogy maradjak, szóval maradtam. A társalgáshoz semmit nem adtam hozzá, legfeljebb egy akkor hajtogatott rózsát, amely egy  biosz dolgozatból készült. Szándékomban állt tanár úrnak adni, dehát az úgy milyen már hogy hajtogattam tanár úrnak (na jó, ez már kicsit sok, továbbiakban T.) egy rózsát, kicsit se nyalizás... Úgyhogy szándékos átlátszósággal ott "felejtettem" az asztalon. Így vagy Ádám találja meg, vagy T. Nekem nyolc, csak ne kelljen hazavinni, ha már meghajtogattam. T. természetesen észrevette és lekiabált a lépcsőn, hogy ott hagytam, mire én nagyvonalúan odaszóltam, hogy T.-é lehet.
Mivel Diával valójában nem állok olyan közeli viszonyban, a buszon rövid idő után az általam oly jól ismert és megszokott, (tehát tulajdonképpen már nem is kínos) kínos csend állt be. Dia zenét hallgatott, én meg néztem a buszon az embereket. Vicces látványt nyújtott a csukló másik oldalán velem szemben ülő bácsi, aki - a csukló mozgásától függően - hol eltűnt, hol előbukkant a rombuszmintás bőrrel borított támaszkodókorlát mögül, miközben a kezében lévő pornóújság minden létező modelljének kackiás bajuszt rajzolt fekete alkoholos filccel. (Na jó, ez nem igaz, de vicces lett volna.) Miután leszálltam és hazasétáltam ebben a csodás 2°C-os, esős, csípős szeles időben, leültem, hogy ezt leírjam nektek és azóta is itt ülök. Pedig sajnos lenne dolgom bőven a szerdai matek kisérettségire készülőben (azta, de jó rím XD), így hát, hogy szeretett Tatjanám szavaival éljek: "Végzem! Átfutni nem merem, /Megöl a félelem s a szégyen..." Igazából nem öl meg, de azért jól hangzik. Végül egy általam annyira kedvelt KFT-számmal búcsúznék, valamint a gyönyörűséges virágom fotójával. Már kicsit megkopott, de az enyém.

http://www.youtube.com/watch?v=yOSGbIYEZ48




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése