2013. 10. 16.

34.

Hát sziasztok megint! Képzeljétek, ma nosztalgiáztam egy kicsit: Dóri és Zoli invitálására beültem a kilencedik gések föciórájára dogát írni. Helyi idő-zónaidő számolás... Elég vicces volt miután egyikünk se nagyon emlékezett, hogyan is kell. Végeredményben: Zoli és én is kaptunk egy mínusz pontot beszélgetésért - mellesleg ezért lett egyes a dolgozatom, mert tízből kilenc pont az már egyes - és őt ki is küldte T. a teremből. Dóri inkább be se adta, én meg egészen jól kivágtam magam és hibátlan is lett volna (azt az egy pontot nem számítva), ha használhatok számológépet, mert 480-ban a 60 sajnos körülbelül sem 6... xD 
Ezen kívül úgy döntöttem - hogy így néhanapján valami normálisnak nevezhető skf szellemi terméket is bemutassak - elhozom nektek a nyelvtan órára írt érvelésemet, amely szerintem nem igazán - és mások szerint sem - lett érvelés, de tanár úrnak úgy tűnik, tetszett, mert ötös lett és egy rövid, de velős pozitív kritikát kaptam hozzá: "Érett gondolatok megfelelő érvekkel alátámasztva." Itt meg kell jegyeznem, hogy az alapötlet sajnos csak részben (de részben igen!) az enyém, de igyekeztem belevinni minél több saját érzést és gondolatot, így remélem ez nem csökkent az értékén. Nagyjából ennyi a hozzáfűznivalóm,  tehát, hogy egyik kedvenc költőm szavaival éljek, leközlöm, olvasd. :)
Ünnep. Az enyém és valószínűleg még sokak szeme előtt e szó hallatán egy feldíszített, csillogó karácsonyfa képe jelenik meg, az ajándékozás, a sütemények. Azután a húsvéti sonka meg a locsolkodás, esetleg mindenszentek napja a fényárban úszó temetővel.
De mit is jelentenek számunkra ezek az ünnepek? Talán csak az ezeréves hagyományok kavalkádjai, amelyeket azért tartunk be, ünneplünk, mert ez így szokás, így van rendjén? Ünnepek mindig is voltak, lesznek és nekünk kötelességünk megemlékezni róluk, hát megtesszük. Vagy valóban fontosnak tartjuk őket? Mert ezeken a napokon végre együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk és számítanak nekünk. Meghittség tölti be a szobát és egy kicsit boldogabbnak érezzük magunkat egy rövid időre. Én a másodikat tartom valószínűbbnek.
Megkérdezhetnénk, hogy mit is jelent ez a szó: meghittség. A szótári magyarázat szerint a meghitt jelentése kellemes társalgással és barátságossággal teli, nem merev, baráti. Ez természetesen mind igaz, de azért itt valami többről van szó. A meghittség egy érzés, amely sok mindent magába sűrít. Az az érzés, amikor a körülöttünk lévőkkel egy új síkra kerül a kapcsolatunk. Érezzük, hogy fontosak vagyunk nekik és ők is fontosak a számunkra. Megnyílunk egymás előtt és kitárjuk teljes valónkat, hogy azzal szeretetet adjunk és kapjunk, és azt érezzük, hogy igen, mi összetartozunk. Én hiszem, hogy ez a meghittség ott van mindannyiunknál az ünnepekben, ha csak egy-két pillanatra is, és ahhoz, hogy ez kialakuljon, nincs szükség világító égősorokra. Elég az a tudat, hogy ünnep van, és itt az idő, hogy legalább most figyeljünk egymásra.
De ehhez természetesen hozzátartoznak a szokások és hagyományok, amelyek attól, hogy nem feltétlenül szükségesek, még nem feltétlenül rosszak. Mert ezek a külsőségek szükségszerűen hozzásegítenek minket ahhoz, hogy ráhangolódjunk egymásra és valóban ünnepi legyen a hangulat. Ezek a szokások időről időre változnak, mert változik a világ, változnak a körülmények; természetes, hogy ma már nem tartunk sok régi hagyományt, ugyanakkor újabbak kerülnek a helyükre. De nem is ez számít, ha a központi gondolat, az együttlét öröme megmarad. Mert hiába hallom sokszor a nagymamámtól, hogy bár ne is volna szülinap vagy karácsony, csak nyűg számára a sok ajándék kiválasztása és megvásárlása, amikor szenteste körbeülünk a fa körül, karácsonyi dalokat énekelünk, beszélgetünk régi dolgokról, sokszor hallott történeteket mesél, az ő szemében is ott csillog valami megmagyarázhatatlan, különleges fény, amelyet a szeretet és a meghittség csalt bele.
Mondhatják erre mások, hogy na igen, de hát ebben a mai pénzéhes, kapitalista világban minden ellenünk irányul, és csak azon fáradoznak, hogy elfedjék az ünnepeknek ezt az oldalát, figyelmünket más felé tereljék, elég csak a hetekkel karácsony előtt meginduló ajándékvásárlási lázra gondolni. „Lassankint elfelejtjük az örömszerzés, a meghittség, az egyszerű szeretet szavait és gesztusait.” – mondta Rónay György, és részben igaza van. Mert van, aki elveszik a színes forgatagban és elfeledkezik az ünnep igazi valójáról. De mégsem értek egyet vele, mert ennek nem kell így lennie. Az, hogy hogyan éli meg az ünnepeket és mennyire esik áldozatul modern világunknak, csak és kizárólag az embertől függ.
Mert mindenki képes figyelmet fordítani a meghittségre és a szeretetre, egyszerűen csak vennie kell a fáradságot, hogy magába nézzen és mérlegeljen. Mi a fontosabb? A csillogó díszek és a drága ajándék, vagy az örömteli együttlét azokkal, akik igazán fontosak nekünk. Én mindenképpen az utóbbi mellet voksolnék.

És végezetül egy Simon and Garfunkel-számmal búcsúznék. Gyönyörű a zongorakíséret (és a dal sem utolsó :D).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése