2014. 02. 12.

48.

A lánynak még jócskán volt ideje a busz érkezéséig, így hát, mivel az idő sem volt olyan zimankós, mint az elmúlt napokban, leült a pályaudvar egyik sárgára festett padjára és elővette legújabb szerzeményét: egy micimackós buborékfújót. Imádott buborékokat fújni. Kicsi kora óta elvarázsolták a színes gömbök, amelyek néha egészen hosszú utat is képesek voltak megtenni, mielőtt szétpukkantak vagy elvesztek szem elől a távolban. Hogy ez utóbbiakkal mi történt, azt sokszor megpróbálta kitalálni. Lehet, hogy egy, a nektárt hazafelé szállító méhecske karambolozott velük, aki az incidens után szokatlanul illatosan térhetett vissza a kaptárba. Vagy egyszerűen egy lehulló levél lett a végzetük, vagy egy madár, aki tán észre sem vette, hogy lesöpörte őket az "élők" sorából. Ezeknél prózaibb halált nem tudott elképzelni az ilyen vándorbuborékoknak. Most is, ahogyan a kisebb-nagyobb gömböket eregette, elbűvölte az azok felületén folyamatosan örvénylő és változó megannyi kis szivárvány. Azonkívül szórakoztatta az emberek reakciója is, amelyet e kis teremtmények váltottak ki belőlük. Volt, aki ügyet sem vetett rá, volt, aki csak mosolygott, aztán volt olyan is, akinek az arcáról azt olvasta le, hogy teljesen idiótának nézi. Volt, aki kipukkasztott egyet menet közben, és voltak, akiket egyszerűen boldogabbá tett vele. Visszaemlékezett, milyen jó érzés volt, amikor a Máltai Szeretetszolgálat ablaka alatt ült le a parkban, és hallotta, ahogyan az ott gondozottak az ablakban állva nevetve beszélnek a buborékokról. Többen meg is szólították már emiatt: egyszer egy férfi pénzt akart neki adni, amiért örömet okozott neki és az unokájának; majd megjegyezte, milyen jó, hogy vannak még olyan emberek, akik egy aprósággal képesek jobb kedvre deríteni bárki napját - mint ahogyan most az övét is -, akármilyen rossz is volt addig. Aztán volt egy hölgy, aki azt tudakolta, hol tudna venni ilyet az unokájának, mert nagyon szereti. Ezúttal mégis váratlanul érte, mikor a sok rohanó ember közül egy megállt mellette és elkerekedett szemekkel nézte, mit csinál, majd megkérdezte, mi az? Miután megtudta, hogy buborékfújó, és további kérdései után rájött, hogy az egésznek a szépségén kívül semmi értelme, fennhangon hülyeségnek titulálta. De azért leült. A lány rögtön tudta, hogy hajléktalan, de kíváncsi volt, mit akar mondani. És mondott is számtalan dolgot. Főként persze magáról. Kiderült, hogy mélyen vallásos katolikus. A neve István László, amelynek a jelentését is tudja (igaz,tévesen): Isten segítője, illetve Isten követője, és amelyet elmondása szerint úgy kapott, hogy mikor '54-ben megszületett, Lonkay Laci bácsi (mint a lány később nagymamájától megtudta, nőgyógyász volt a városban) megkérdezte, mi legyen a neve, az édesanyja azt mondta, István; Lonkay doktor pedig úgy döntött, hogy mivel őt meg Lászlónak hívják, legyen István László. Még fél órán keresztül mesélt, amíg a lánynak mennie nem kellett. Akkor megköszönte, hogy meghallgatta, mert sokan csak kigúnyolják, és ritka az olyan ember, aki hajlandó vele beszélgetni és meghallgatni. És ezután a lány boldogan szállt fel a buszra, mert boldoggá tett valakit. Majd újra felidézte a nagypapát az unokájával, meg a betegeket a szeretetszolgálatnál, és azt gondolta:
Ettől olyan csodálatosak a buborékok. Összehozzák az embereket.

http://www.youtube.com/watch?v=TBT0VLFzaYo

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése