2014. 03. 15.

Amikor mi rendeztük a március tizennegye... khm... tizenötödikét...

Üdvözletem így március idusán, igazából már tegnap is akartam írni, de sajnos akárhogy küzdöttem, győzött a fáradtság. Ma viszont itt vagyok frissen és üdén és természetesen a tegnapi napról fogok szólni. Jó kis nap volt. Hosszú és fárasztó, de jó. Reggel - már mondhatni szokás szerint - 5:20-kor keltem és 6:40-kor már bent voltam a suliban. A szőnyeg már leterítve, minden jelenlévő sürög-forog, öröm volt nézni. Én is bekapcsolódtam hát a pakolásba. Szépen lassan szállingóztak az emberek és alakult a díszlet, aztán megkezdődött a próba. És ahogy haladt előre az idő, szép lassan minden összeállt és az előző napi összevisszaság a harmadik próba végére valami kerek egésszé formálódott. Majd az előadás. Mindenkin látszott a feszültség, mikor a beáramló tömeg lassacskán helyet foglalt a kijelölt részeken, de amint elkezdődött a műsor, rajtam legalábbis teljes nyugalom lett úrrá. Minden a terv szerint haladt, a közönség néma csendben ült és koncentrált a cselekményre. Eleinte - meg azért sokan még később is - kicsit össze voltak zavarodva az ugráló idősíkok, a sok színpad, a párhuzamosan futó információáradat miatt, de végeredményben a diákok között egyöntetű sikert aratott (nem úgy a tanárok körében, de ahogyan azt egyikük megfogalmazta: erre számított, olyan volt, amilyen T.: megosztó) és legtöbbjük megértette az üzenetét. A legnagyobb pillanat számomra talán az volt, amikor a Nemzeti dal utolsó refrénjét a közönség vastapssal, látható élvezettel hallgatta - sok esetben énekelte - végig. Akkor boldogsággal vegyes büszkeség futott végig bennem és azt éreztem: Megcsináltuk. Együtt. Mert talán az jelentette a legnagyobb örömöt, hogy ebben az előadásban az egész osztály szívvel-lélekkel benne volt. 
Ezek után már a két utolsó óra - amire sajnos be kellett mennünk -, és az elsózott menzás leves sem szeghette kedvünket. :)
A nap lezárásaként egy néhány órás sörözés-beszélgetést tartottunk a Turulban, majd mindenki hazafelé vette az irányt. 
Végül szeretném feltenni tegnap este megfogalmazódott irományomat, sokat vacilláltam, hogy blogra való-e, de aztán úgy döntöttem, miért ne? Íme:
Hazaérek hullafáradtan. Hosszú napom volt, a buszon már bóbiskoltam, kicsit nyűgös vagyok. Úgy döntök, egy forró zuhany után bekapok valamit, aztán bedőlök az ágyba. Miután beslattyogok a fürdőből az ultraronda virágmintás házi papucsomban, úgy érzem valami édesre van szükségem. Meg is jelenik előttem kedvenc fahéjas müzlim képe és egészen jókedvűen nyitom ki a szekrényajtót, de lefagy az arcomról a mosoly, mikor a zacskót kivéve konstarálom: pár szemnyi tartalma a fél fogamra sem elég. Sebaj, még nem sikerült teljesen letörnie a helyzetnek, elszántan haladok a spejz felé egy másik csomagért, de ott azt kell megállapítanom, hogy nincs másik. Ekkor már közel érzem magam az ingerküszöbömhöz, de még türtőztetem magam. Viszont mikor ezek után a kekszevés mellett döntök, de azt látom, hogy nincs semmi normális, csak a *káromkodás* diabetikus kekszekből van egy fél polcnyi, nektek meg nem cukrosoknak nesze, ott egy zacskó *káromkodás* háztartási keksz, akkor elszakad a cérna, és mondhatnám őrjöngve, de legalábbis félhangosan szitkozódva térek vissza az étkezőbe - hál' istennek nincs itthon senki más, aki hallaná. Aztán leülök és megszólal a bennem a HANG és leordítja a fejemet: "Ember! Normális vagy? Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett, hisztis liba. Azon puffogsz, hogy miért nincs a kedvenc müzlidből - holott ott van három másik féle, ott egy lábasnyi hagymás krumpli a gázon, a hűtő is tele ötszáz dologgal, amit ehetnél -, mikor a világ másik végén meg éheznek?" Saját magam előtt szégyenkezve hozzáöntök a fahéjas gabonapehelyhez egy kupac csokigolyót és evés közben napjaink mentalitását fedezem fel magamban: az örökké elégedetlen embert. Aztán a kanalamra pillantok és elmosolyodok: egy fahéjas kagyló négy csokis golyóval éppen egy mancsot formáz. Egy kis melegséget érzek a szívemben. Már csak ezért is megérte összekeverni őket. Már ezért megérte hallgatni a lelkiismeretemre és szolidárisnak lenni. Mert a boldogság néha egészen apró dolgokon múlik...

http://www.youtube.com/watch?v=r2QPi-9AP1E

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése