2014. 04. 29.

...

Fura egy lény az ember. Néha halálosan nyugodt a meglehetősen idegtépő szituációkban is, azután meg elég egy mondat és átveszi a nála idegesebbek izgalmát és kezdeti hidegvére egy szempillantás alatt szertefoszlik. Eközben, mint egyfajta kémiai kölcsönhatás, az izgatottabb partner is nyugodtabbá válik és kialakul az egyensúly, amelyet biológiailag parazitizmusnak is tekinthetnénk, de ne legyünk ilyen kegyetlenek, sokkal inkább az altruizmus ékes példája.
Aztán meg egészen elvont gondolatok keríthetik hatalmába egy egyszerű meteorológiai jelenség hatására. Ahogyan hazafelé sétál az utcán, balján sűrű, sötét felhők borítják az eget, mint egy hatalmas, tintával átitatott vattacsomó, és ahogyan az összefüggő sötétségbe bámul, az az érzése támad, hogy nyomban megjelenik egy az Apokalipszis lovasai közül és eljön az Ítélet napja. Az úton át jobbra nézve viszont elszáll a borúja, mert, mintha ott egy másik világgal találkozna szembe, türkizkék égboltozat és fehér bárányfelhőpamacsok mosolyognak rá. Ekkor maga fölé néz és látja, hogy milyen vékony mezsgyén egyensúlyoz: a mélykék sötétség és a csicsergő napsütés éppen a járda felett találkozik, éles határvonalat kirajzolva. Megkönnyebbülten sóhajt, mikor ráeszmél, hogy az út jobb oldalán lakik.
Hazaérve meg egyszerűen megbolondul és amint a hidegfront végre megérkezik és a fullasztó melegben lehullanak az első esőcseppek, kinyitja az összes ablakot, maximumra tekeri a zenelejátszó hangerejét és egy alig begombolt ingben meg égővörös szoknyában mezítláb rohan az udvarra, hogy a kutyájával táncot járjon a fűben és élvezze a hűsítő záport, na meg, hogy, mint egy őrült, teli torokból énekelje, hogy What does the fox say... :)
Aztán újra nyugalom keríti hatalmába és a házból a (szó szerinti) korlátlanságával a szabadságot megtestesítő erkélyre lép, és a cseppek megnyugtató kopogását hallgatva mélyen magába szívja a friss esőillatot és a harmóniát. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése