2015. 03. 28.

(N)agybetegen?

Hát szervusztok! A címből sejthetitek, miként is kerülök blogközelbe alig több mint egy hónappal az érettségi előtt. De más oka is van: nagyjából egy hete (egészen pontosan tíz napja) tervezek már írni, méghozzá egy különleges dátumnál fogva. No de mivel már így is jócskán elkéstem, és nem érzek magamban elég energiát a tervezett bejegyzés megfogalmazására, úgy döntöttem, várhat még néhány napot (és így legalább a kedves Olvasók érdeklődését is felcsigázom kissé). Szóval akkor miért is e bejegyzés, ha eredeti szándékától meg vagyon fosztva? Csak úgy. Azért, mert mikor az ember hosszú keserves órák óta - mialatt testhőmérséklete az undorító 37,3 és 37,9 között ingadozik és csigalassan halad felfelé - várja azt a bizonyos megváltó 38 °C-ot, amikor indokoltnak érzi és ezért végre beveheti és leszedálhatja magát a megérdemelt lázcsillapítóval - ugyanis mindenki elismerheti, hogy a hőemelkedés sokkalta kellemetlenebb, mint a láz, én speciel harmincnyolcötös láznál kicsattanok az energiától... (hohó, ebben a szent pillanatban végre győzelem!) -, aludni nem képes, és már elkeseredettségében abbahagyja a tanulást is - minthogy az eredetileg beosztott és oly gondosan megtervezett 3-3 óra alatt teljesítendő hetvenoldalnyi biosz és 2-300 évnyi töri átismételése helyett az egész nap folyamán mindössze a biológiakönyv első harminc oldalának anyagát sikerült több-kevesebb sikerrel a fejébe tuszkolnia -, szóval ilyenkor az ember nem érez affinitást másra, mint üres fecsegésre; s minthogy senki sincs a közelemben, ez jelen esetben egy ilyen semmitmondó poszt formájában nyilvánul meg. Egyébként én vagyok az egyetlen, vagy mással is előfordult már, hogy miközben a lázmérő higanyszálának szép lassú felfelé kúszását figyeli (na jó, valójában nem, mert digitális), az a kép lebeg a szemei előtt, hogy bezzeg amíg ő szenved, addig a fehérvérsejtjei egyre nagyobb boldogságban lubickolnak és kebelezik be a bacikat, meg szurkálják ki a sejthártyájukat a citotoxinjaikkal, és azt kiabálják: "Nesze, neked szemét antigén!", egyszóval élvezik, hogy végre övék a főszerep? Na jó, nem, azt hiszem csak én lehetek ilyen elmebeteg. Máskülönben az jutott még eszembe, hogy mostanában, meg úgy egyébként is, sajnos elég gyakran történik meg velem, hogy valami befészkeli magát a fejembe és amíg meg nem csinálom, nem tudok másra koncentrálni. Ilyenkor kivétel nélkül a tanulás rovására sikerül valamit kreatívkodnom, és ettől furdal is a lelkiismeret, de valahogy abbahagyhatatlan, amit elkezdek. Ez elég kellemetlen tény, ennek itta meg a levét pl. a szerdára tervezett médiatanulásom is, nem is lett túl jó a tézém (bár ez jelen esetben azt hiszem nem függött össze a tanulás mennyiségével), amikor anyu hazahozott három neonzöld műanyag hálót (tudjátok olyat, amilyenbe a madárgolyót szokták belerakni), hogy majd csináljak belőle valamit. Na hát a majd természetesen nem érvényesült és a fél délutánt a következő mű gyártásával töltöttem:


Nem kellett hozzá más, csak a három háló, két szerelőpálca, egy kapocs, egy fogó, meg egy öngyújtó. Ezekkel az egész kb. negyedórás munka. Hát nekem a koncepció meglétének hiányában áldozatul esett még két fémkarika meg néhány óra... :D
A másik, néhány hete készült alkotás annak az eredménye, hogy lefogyott otthon egy vécépapír-guriga. Gondoltam újrahasznosítom egy bicska, meg némi pillanatragasztó segítségével. Tádáá:
Ő sose hervad el. :)
És a zene, mert néha így érzem magam és mert hihetetlen, hogy milyen jól megfér egy dalban egy elektromos gitár- és egy hegedűszóló. :)
https://www.youtube.com/watch?v=QpdHH6M9TC8

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése